Valaki egyszer nekem azt mondta könnyű feledni, Az életemben nem fog fájni valakit, elveszteni. Tévedett, mert a mai napig fáj Rá gondolni, Ha bajban vagyok, hozzá akarnék szólni… Nem lehetséges, még mindig Téged kereslek, Hogy Veled együtt mindig nevessek… Mikor meghaltál, elvitted a mosolyom, Cserébe hoztad az én kegyetlen szomorúságom. Miért? Miért kellett, hogy ennyire fájjon? Nem akarom, hogy mindenki engem szánjon… Boldog voltam, amikor találkoztunk, A saját terveinkről együtt álmodoztunk. Mikor haza értem, még vidám voltam, Mindenkihez kedves szavakat szóltam. Régóta hiányzott akkor belőlem a nevetés, De a mai napig nem megy a felejtés.. Benne vagy minden gondolatomban, Éjjelente megjelensz az álmomban.. Felidézem, a kedves mosolyod, Eszembe jut a jég hideg koporsód.. Soha nem tudtam, hogy egyszer elmész, S távozáshoz engedélyt tőlem nem kérsz. Megtetted, a vidámságban egyedül hagytál, Pedig az életben oly sok mindent akartál… A Hold, mely akkor is sárgán világított, Az én szívem a fájdalomban izott.. Napok teltek, de nem tudtam felfogni, Hogy egyszer Te fogsz szomorúságot okozni… Hittem, hogy mindig mellettem leszel, Nem a temetőben fekszel… Vártam, hogy eljössz, s ajtót nyitok, S megfejtem a nagy titkot.. Nem jöttél, órákon át a kapuban vártalak, Az illatoddal együtt érezni akartalak... Minden megváltozott, Mert az élet átkozott.. Kimentem egy nap, szívem húzott, Szívembe fájdalmat hozott… Most értettem meg, hogy elmentél, De egy darabot belőlem elvittél.. A szikrát, ami a szeretet volt, A virág melletted már holt.. A kezembe 12 szál rózsa, Mely az álmodat óvja.. 12 évig tartó álomba illő barátság, de az élet már csak egy hazugság… Könnycsepp folyt le arcomról, melyet szétmorzsoltam, Tudtam, hogy aznap örökre megváltoztam...
(Nyaffancs)
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom
(Shakespeare-75. szonett)
Furcsa érzés, mikor tudod, hogy már vége Tudod, hogy ennyi volt, de nem harcolsz érte Érzed, hogy elromlott valami, De se időd, se kedved megjavítani
Mikor szerettél, és most is szeretsz, de nem érzik már Mikor elrohan egy néhány óra, elrohan egy nyár Szaladnak az évek, mert rohan az idő Változik az élet, éls megváltozik ő.
Nem ismerted, megismerted Megismerted, megszeretted, Megszeretted, elengedted Elengedted, elfeledted
Ha fáj is, de így megy a világ Nem állhat meg a körforgás Ha vége is, hát ennyi volt, rázdd meg magad, állj fel Vagy ne játszd meg, hogy nagyon fáj, ha nem kell.
Mert ha kellenne, küzdenél,de nem teszel semmit Szemed fátyolos ürességgel előre tekint Homályosan látsz már, lefolyik egy könnycsepp Szunnyadó lelked zokogásra ébred
Ha unod magad, fel kell állnod Vedd észre, hogy nincs barátod Vedd észre, hogy egyedül vagy Magad építetted, s le is romboltad
Lehet, hogy ez nem te vagy, de akkor ébredj Ha nem beszélsz, s ezt furcsálják,féltenek téged Mert mi van, ha mégsem vagy egyedül Kopogás az ajtón, s a kilincs már zördül
Betéved rajta egy régi ismerős Cak egy egyszerű barát, de szemedben egy hős Leoltja a lámpát, s betakargat téged Megvárja a felkelő Napot véled
Felébredsz, s látod, a szoba nem üres Mert ott van a barátod, ott van veled Melletted is marad, csak hagyd magad Mégsem lesz unalmas ez a nap
Mosolyogni kezdesz s veled örülnek Ezt a mosolyt talán sosem felejted Nem is kell, emlékeszz vissza Nincs már dolog, mely könnyeid issza
S ha egyik este már nem várná veled a Napot akkor bánnád, hoy magadat élni nem hagyod Addig takard be azt, aki fontos neked Míg Isten enedi, míg lehet...
(Lannie)
Mint egy mese oly szép volt. Élt egy fiú és élt egy lány, Nem ismerték még egymást.
Jártak külön utakon, Éjben, csendes hajnalon. Aztán egy nyári délután, A fiú meglátta a lányt.
Te voltál az és én voltam, Hogy mi lesz nem gondoltam. Te voltál az és én voltam, Hogy velem maradj, csak ezt akartam.
Nyárból ősz lett és jött a tél, Minden gyorsan véget ért. Újra külön utakon, Éjben, csendes hajnalon.
Álom volt ez a történet, Velünk ilyen nem történhet, Mert a fiú azt a lányt, Még most is keresi talán... (Anonym)
Attól mert nem beszélsz rólam még Nem vagyok halott. Élek és félek és egyedül vagyok Látom hogy kék az ég és várom a Szelet De már semmi sem jó mint régen Veled Attól hogy sírok még nem vagyok Gyenge Élvezd hogy kínzol és ebbe Halok bele Szorít az idő bár tudom már Elkéstem Egy hónap van bennem és meghal Bennem minden Meghal bennem minden és Bárcsak én is meghalnék Felvágott erekkel az ágyadban Feküdnék Te benyitnál csendesen és Észrevennél engem Így megtudnád talán Hogy mi voltál nekem.
(Anonym)
A világ legjobb dolga Téged szeretni még vaksötétben is pillantásod lesni Szeretem az arcod minden rándulását Szeretem hibáid napfogyatkozását szeretem a madarat mely neked énekel szeretem azt is hogy sosem érlek el Szeretem minden hibád is ha kell Szeretek minden porszemet melyet lábad ver Szeretem minden szívverésedet szeretem hogy szavad oly messze elvezet szeretem a szemed minden fénylö pontját szeretem ajkad gondtalan mosolyát szeretek minden szót mely ajkadat elhagyja szeretem hogy mindig nyitva szíved ajtaja Szeretlek akkor is ha haraggal nézel szeretlek akkor is ha te nem igy érzel (Anonym)
Egy tragikus eset, Ami nem rég megesett. Volt egy pár, mely szerelmes, Szívük a szóra engedelmes. Minden nap találkoztak, Az életről együtt álmodoztak, Lassan eltelt a forró nyár, Szívüket hűsítette az ár. A szerelem megmaradt, Bár az idő elszaladt. Egy napon veszekedtek, A dühtől mindketten reszkettek. Egymáshoz bántó szavakat kiabáltak, A kezek most elválltak. A szél egyre jobban fújt, A lányhoz egy kéz nyúlt. Karját megfogta, Egyre jobban szorongatta. Hiába védekezett, Testével reszketett. Hirtelen elengedte, A szépet elfeledte. A lányt erősen megütötte, Akkor szívét is eltörte. Gúnyosan mondta: nem kellesz, Miattam többet nem szenvedsz. Soha többé ne keress, Engem Te ne szeress. Megbánod, amit velem tettél, Hogy ellenem vétkezni mertél. A srác a földre esett, Szavakat keresett… Kérlek ne féljél, Pár perce még szerettél. A lábai elé borult, Hibájából okult. de a lány meg nem bocsátott, Szavakkal átkozott. Könnyek futottak végig az arcán, senki sem tudott segíteni bánatán. Elindult hazafelé, Csendesen nézett maga elé. Otthon a szobájában sírt, Könnyeivel nem bírt. Úgy döntött nincs miért élni, A világtól nem akar félni. Elvesztette szerelmét, Vele együtt az életét. Levelet írt, Közben pedig sírt. Ekképp fogalmazta meg gondolatait, A rég elmúlt álmait. Megbántottál Kedvesem, Tönkretetted szerelemem. Nincs miért élnem, Már a boldogságot nem remélem. Ha majd értem szólnak a harangok, Tudd, hogy most is Rólad álmodok. Szívemet megsebezted, Lelkemet rég elvetted. Utolsó napomon nem leszel velem, Fájni fog ez nekem. Egyedül teszem meg az utolsó lépést, Érzem belül a halálnak tépését. Síromhoz ne merj közel menni, Se könnyeket ejteni. Ha majd egyszer hiányzom, Már nem haragszom, Gyere majd ki, nézd, mit tettél, Tudom, hogy sose szerettél. Mindig is imádni foglak, Egyszer új világba hozlak. Befejezte a levelet, Aláírásként egy könnycseppet ejtett. Vitte csendesen magával, De nem találkozott a halállal. Felmászott egy szikla tetejére, Szüksége volt minden erejére. Utolsó pillantást vetett a tájra, Emlékezett a szerelmes vágyra. Könnyei patakként szaladtak, De ki nem apadtak. Érted teszem, életem, elveszem. A Nap szomorúan nézett, Az Ő szíve is vérzett. Lassan zuhant a mélybe, Senki se látta a csendes éjbe. Még most is üvöltötte szeretlek, Soha nem feledlek. Lelke a magasba szállt, Az angyala a felhőn állt. Meghalt érte, Pedig senki nem kérte. Meghalt!- a szél vitte, A srác el nem hitte. Nem ment haza többé, A nyugalom az ővé. Barátai napokon át keresték, Hisz ők mindig is szerették. Egy csendes este megtalálták, De már vérben fagyva látták. Kezében a levél megcímezve, Szíve el volt vérezve. Az írás olvashatatlan, Szíve hontalan. Egy őszi napon eltemették, Végleg elengedték. A koporsó hideg mint a jég, Érte sírt az ég. Valaki a kapuban várt, Nem felejtette a szerelmes nyárt. Talpig feketében, Szerelme emlékében. A temetőben csendben állt, a szomorúság a szemében hált. Még most se tudja elhinni, Hogy szerelme mért akart elmenni… Végleg eltűnt, itt hagyta, Szívét a halálnak adta. Csendesen a sírhoz lépett, A fájdalomtól lelke égett. A szemei bánatosak, Az álmok fájdalmasak. Kint állt, de meg nem tudott szólalni, Szinte sóbálvánnyá változott, nem tudott megmozdulni. Egész este, csak várt, hogy majd hozzá szól, Nem értette, hogy már minden holt. Egész este, csak a koporsóra könnyeket ejtett, S belül szerelméért reszketett… Órák teltek el végül elmondta: szeretlek, De érted már semmit se tehetek… Mért hagytál egyedül, Csend csak fájdalmat szül. A csendben egy hang suttogott, Az Ő hangja szívében búgott.. Azt hitte csak képzelődik, Csak a hangjára emlékezik. Előlépett egy angyal, talpig fehérben. Szíve még égett a pokol tűzében. Tudtam, hogy eljösz értem Szerelmem, Gyere fogd örökké az én kezem. Azt hittem, el tudlak majd itt feledni, De lelkem súgja Téged kell szeretni. Ezek voltak az utolsó szavak, Ez volt a pillanat amikor összeértek az ajkak. Jött a reggel, mennie kellett, Kedvesétől könnyes búcsút vett… A srác könnyei csak folytak, Szívéhez az ördög angyalai szóltak: Vedd el az életed, Hisz még, mindig szereted. Megtette. Az életét elvette. Vére a földre hullott, Szíve csakis hozzá húzott. Újabb temetés, újabb könnyek, Az angyalok ismét eljöttek. Megölték magukat egy szerelemért, Meghaltak egy szebb életért…
(Nyaffancs)
Miért kell élnem, ha fáj? Miért vagyok szárnyszegett madár? Miért nincs gyógyír az életre, csak a nagyszerű halál?
Se élni, se halni, A lét kínja mar, Bár szűnnék meg hamar.
Törött szárnyam Tehetetlen verdes Az irgalom másfelé repdes
Önmagam megölni, Mily nagyszerű tett, Eldobni e gyászos életet.
Erőm még ehhez sincs, Agyamban tombol a nincs. Mozdulatlan várom, Hogy elér a vég, S lelkem többé nem ég.
Nem kell több kín és gyötrelem, Sem öröm, sem lázas szerelem. Megfáradt már a lét, Elmondja végső énekét.
Felejtsetek, nem is voltam, Egy ismeretlent leltek holtan A Földön csak álmomban voltam. (Anonym)
Egy különös érzéssel lettem gazdagabb, Amióta ismerlek! Se nem jó, se nem rossz, se szép, se szomorú. Ez más mint a többi érzelem! Olykor megszégyenít, s megaláz, de van Mikor boldog perce, s órája ha rámtalál.
Kérdésre kérdés felel, s nem tudom mi az amit érzek. Egy különös érzés ami se nem jó, se nem rossz, de érzem!
|