Vörösmarty: Ábránd
Szerelmedért Feldúlnám eszemet És annak minden gondolatját, S képzelmim édes tartományát; Eltépném lelkemet Szerelmedért. Szerelmedért Fa lennék bérc fején, Felölteném zöld lombozatját, Eltűrném villám s vész haragját, S meghalnék minden év telén Szerelmedért. Szerelmedért Lennék bérc-nyomta kő, Ott égnék földalatti lánggal, Kihalhatatlan fájdalommal, És némán szenvedő, Szerelmedért. Szerelmedért Eltépett lelkemet Istentől újra visszakérném, Dicsőbb erénnyel ékesítném S örömmel nyújtanám neked Szerelmedért!
Juhász Gyula: Szerelem?
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok. Én nem tudom mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, mint napsugár, ha villan a tetőn, holott borongón már az este jön. Én nem tudom mi ez, de érezem, hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven simogat, Mint márciusi szél a sírokat. Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
Szabó Lőrinc: Neved
Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se, - jaj, elárulom, pedig belül csak azt visszhangozom, a hangos titkot, mely életem úgy édesíti, édes nevedet: nevedet, édes, a pár szótagot, mely tündéri burkoddá változott, röpítő közegeddé, nevedet, mely körém gyújtja az emlékedet, fűszerként csendít a nappalon át s beillatosítja az éjszakát, s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy már majdnem Te vagy, amit beszívok, már majdnem Te: minden lélegzetem veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet s csak titka, te, vagy nála édesebb.
S ha ág dobol az üvegen és megremeg a nyárfa, mintha jönnél lábujjhegyen s én ülök várva, várva. S ha tó vizébe kábítón a csillagfény aláhull, mintha zsongulna száz kínom és minden megvidámul. S ha sűrű fellegek közül a hold lenéz a földre, a lelkem benned üdvözül és rád gondol örökre.
(anonymus)
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csend borul rám, téged köszönt.
(anonymus)
Szabó Lőrincz - Szakítás
Tudod mit? Nem védekezem. Nincs rá időm. Hazudj, ravaszkodj, őrjöng. Mit tegyek? Átnézek rajtad, mint a levegőn. Elég volt annyi éven át remélni és várni kíméletesen; már nem kíméllek: nem is figyelek rád. Vállallak, és léted megszüntetem. Ha barát akarsz lenni, elfogadlak, de kibírlak, mint bármi mást: úgy néztelek, mint elmúlt örömöt, nézlek majd, mint egy sorscsapást. Téged csak a magad fájdalma izgat, ma is csak dühödnek élsz: nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra, egyszer, talán, ha észre térsz.
Kovács Ákos: Sajnálom
Sajnálom most hogy rajtam nem segít a mámor színes kövek fölé hajolva engem nem repít a kéj keserű szeszek habja össze hiába csapna néma tarkóm fölött táncok ősi hangja fel már nem lazítja szörnyű kedvemet
Hová tehettem el azt a darab papírost ami megsegítene most mert arra írtam fel hogy élni miért kell mikor eszembe jutott
Hozzám bujsz es félelem fog el mi lesz velem nelküled? Hätra nezek es az esti homályban meg látom testedet
Mi lesz velem nélküled? és szememben könny fakad de te csak hozzám bujsz s csak simogatsz
mind ketten tudjuk lehet nem lesz mindig igy s kesöbb elvállnak utjaink
de addig is nagyon szeretlek!
(Nanika)
Álmomban megfogtad a kezem, az érzéstől reszkettem. Szeretlek- mindig így fogok érezni, ezt a szerelmet sose fogom felejteni.
Nem értik az emberek, miért nem nevetek, s nem a fájdalmas jelenben, hanem a múltban élek. Régen az arcomon mosoly ült. sose sírtam, a csalodásért mindig magamat hibáztattam.
Miért nem voltam Veled akkor? Mindig erre gondolok, s ha eszembe jutnak a régi emlékek, szomorkodok. Fáj, de akkor szívemet is elvesztettem, hisz, aki az életem volt, elengedtem.
Elszakított minket a Halál, s ebbe egyszer beleőrülök, s a világgal soha ki nem békülök....
(Nyaffancs) |
|